Gyertyák csendje

Mikor a Halottak napja közeledik, csend költözik a szívembe és rám telepszik a melankólia súlyos érzése. Elgondolkodom. Emlékezem...

Soha nem felejtem el, amikor utoljára láttam a nagyapámat. Ott állt a kapuban és integetett utánam, míg én vidáman tekertem hazafelé az úton. Néha hátratekintettem, éreztem, valahol belül éreztem, hogy az emlékeimbe kell vésnem ezeket a pillanatokat. Talán ezért van az, hogy még mindig tisztán látom az utolsó mosolyt, hallom az utolsó szót. A hangot.

Néha rám tör, váratlanul beszakítja szívem ajtaját a Hiány, és elviselhetetlenné teszi az Időt. Voltál már így? Tudod, milyen érzés ez? Ha igen, akkor most legyünk egy kicsit együtt! (Gondolatban. Talán közösen legyőzhetjük az ordító ürességet, amit az elvesztett személy hiánya okoz nekünk.)

Megpróbálom eléd tárni a képzeletem

November elsejét írunk. Hideg, őszi szél fújja a sárga, hulló leveleket. A kora esti, szürke félhomályban sötét ruhába öltözött emberek járják a temetőt. Innen-onnan halk suttogást lehet hallani: „Istenem! Milyen jó ember volt!” „(…) hogy szerette a gyermekeit!”

Aztán hirtelen másra leszek figyelmes… Csend van. Nyugalom. Csak a gyertyák sárga fénye és a kanóc halk sercegése az, ami megtöri a riasztó némaságot. Amerre csak nézek, mindenhol koszorúkat és piros kis lámpásokat látok. Ezer mécsesben ezer gyertya fénye táncol a szél dallamára. Nem tudom eldönteni, hogy ez most szomorúságot ébreszt, vagy szépséget kelt bennem. Talán mindkettő.

A szüleimmel együtt mi is meggyújtunk egy-egy gyertyát nagyszüleim nyughelyénél. Percekig állunk meredten, és lelki szemeinkkel szótlanul „bámuljuk” szeretteink kócos-boldog tekintetét. Néha rápillantok a szüleimre, látom, ahogy a szemük csillog a gyertyafényben. A sír előtt – a lassan már korom sötétben – elillan egy-egy szövetkabátos alak. Az arcuk kivehetetlen. Mély éjszínbe burkolta őket a bánat… Vagy a magány? Az elhagyatottság? Az egyedüllét? A félelem?

Tovább megyünk nagyapám sírjához, ahol a földbe gyökerezett virágok tűrik még a könnyeket, míg én felidézem magamban az utolsó együtt töltött pillanatot. Valami éles fájdalmat érzek, amely a mellkasomon át egészen a szívemig hatol, és aztán elszorítja a torkomat. Nem mutatom. Most sem szeretném, hogy lásd, de érzem, hogy érzed… Mert Veled is megtörtént már.

Legszívesebben mindent megtennél, hogy máshogy legyen. Hogy ő is ott álljon melletted… hogy még egyet utoljára beszélgethessetek, hiszen annyi mindenről nem volt még szó… Annyi mindent tudnátok még egymásnak mondani... Annyi érzéssel tartozol még neki, annyi szeretetet adhatnál még… Ehelyett, halk sóhaj tör fel belőled és arcodon az áhítat kis könnycseppjei szaladnak végig. Elmondasz magadban egy imát. Imádkozol mindazokért, kiket már rég takar a sír…

„Menjünk!” – édesanyám ekkor szólal meg először. A hangja melegséget áraszt. Belekarolok. Érzem, hogy szüksége van rám. Szükségünk van egymásra. Búcsút veszünk nagyapámtól, és elindulunk hazafelé.

Egyre hidegebb van. Egyre zordabb a temető. Egyre nyomasztóbb a látvány. De a családom közelsége, léte, az, hogy MI (még) együtt vagyunk, megkönnyebbülést hoz. Segít tisztán látni: míg velem vannak, éreztetnem kell velük, mennyire fontosak számomra. Ezután, amikor csak tehetem, elmondom nekik, hogy szeretem őket. Hálát adok és köszönetet mondok azért, hogy élnek. Ez fontos. Egy napot sem várhatok.

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.