Önmagam gyilkosa vagyok

Az én történetem mindennapos. Egy olyan sztori, ami akárkivel megtörténhet. Sőt, valószínűleg mindenkivel megtörténik, ha nem elég elővigyázatos.

Bár nem mondanám, hogy olyan sok ember elővigyázatos lenne, inkább félnek. Ahogyan én is teszem, és pont ez lenne az én aprócska történetem.
Teljesen átlagos dolognak számít manapság, hogy az emberek egy hatalmas falat állítanak fel maguk köré, hogy ne érje őket semmiféle külső hatás, ami fájdalmat eredményezne. A legszörnyűbb ebben az, hogy valójában sokkal jobban szenvednek e miatt a fal miatt, hiszen a rossz dolgok kizárása során a legjobbak is kiszorulnak. Ez valahol törvényszerű, az ellentétek bevonzzák egymást, és vagy együtt jönnek egy ember életébe, vagy közösen távoznak belőle. A döntés pedig a mi kezünkben van, hogy vajon mennyire vagyunk bátrak ahhoz, hogy felvállaljuk a legrosszabbakat a legjobbak reményében?

Egyetlen igaz ellenségünk

A történetben szerepelnek fiúk, ott vannak a lányok, rengeteg törött lélek, fájdalmas pillanatok, mosolyok az ég felé, és szomorú szavak, amiket senki sem hall meg. Az én történetemben ott rejlik minden, amit egy embernek igazán éreznie kellene, a skála minden egyes fokán. Történetem szereplői voltak igazán boldogok és szerelmesek, majd jöttek a szörnyű igazság-pillanatok, amikor az embernek fel kell nyitnia a szemét, és tükörbe mondani a valóságot. Vajon csakugyan kimondjuk, amit kell? Egyáltalán mi az oka annak, hogy önmagunknak képtelenek vagyunk beismerni legtöbbször gondolatainkat? Miért igaz az, hogy saját magunkat jobban tudjuk bántani, mint bárki más?
Valahol a múltban biztosan megtört az emberiség, hogy odáig fajult a jellemünk, hogy egyetlen igaz ellenségünk van: saját magunk.

A filmekben gyakran vannak olyan megoldások, hogy egy ember másik énje odasétál, és provokálja a másikat. A skizofrénia jegyei helyett ebben önmagunkat ismerjük fel, és azt a tulajdonságunkat, miszerint belecsábítjuk magunkat a rosszba, majd magunkra haragszunk a legjobban, amiért másokat okolunk önnön hibánk miatt. Annyira összetett a gyűlölet magunkkal szemben, hogy észre sem vesszük, mit érzünk magunk iránt. Lefoglalnak a különböző külső érzelmek, férfiak és szülők, barátnők és az idegenek, akiket tíz percre ismertünk meg. És ebben az érzelmi kuszaságban megbújik valahol az a fájdalom és negativitás önmagunkkal szemben, amit elsőszámú célként kéne kiirtanunk minden előtt.

Az én sztorim nem hordoz magában neveket vagy konkrét eseményeket. Az enyém ennél sokkal gonoszabb, a háttérben nyugszik, mindig előjön, és különböző szituációkat eredményez, amikben újra meg újra fel kell állnom. Pedig az egyetlen hátráltató tényező saját magam vagyok. És az hazudik, aki azt állítja, hogy sosem érezte még önmagát tehernek a saját életében. Minden ember önmaga terhe, és nagyon szerencsés, aki képes elfogadni ezt a terhet, és cipelni egy életen át. Pedig ez lenne a helyes, az okos döntés.

Ingyenes tréning

Firkáltam már a saját szobám falára hajnali kettőkor gusztustalan dolgokat önmagamról, lévén, hogy képtelen voltam elfogadni a változásomat. Tizenéveseként azt hittem, hogy belepusztulok a gondolataimba, annyira változtak percről-percre. Az önkeresés sűrűjében megfeledkeztem arról, hogy önmagamat keresem, és inkább a problémákon időztem, akár éveken át. Még a mai napig vannak olyan kérdések, amiket tizenhárom évesen tettem fel magamnak, és szinte biztosan látom, hogy évtizedek múlva sem leszek képes megválaszolni őket. Mégis csak fájdalmas dolog búcsút venni valamilyen jellemtől, amibe már úgy beleszokott az ember. Az nem olyan, mint egy ruha, nem lehet kicserélni a boltban, vagy felvásárolni. Ha az ember kapott egy jellemet, de az valamilyen oknál fogva megváltozik, teljesen átfordul, olyan érzésünk lesz, hogy a torkunkon át minden belső szervünket kitépi egy ismeretlen kéz. Pusztító hatása van a kamaszkornak, a belső világ formálódásával ténylegesen univerzumok pusztulnak el egy emberben, végtelen világképek vesznek oda, de helyette jönnek az újak, a sokkal lényegesebbek, amik a testet viszik tovább.

Aki valaha érezte azt, hogy lassú öngyilkosságba keveredett, ne ijedjen meg. Valahol az ember imádja, ha szenvedhet, számomra még mindig ismeretlen okok miatt. De szereti, és ezt el kell fogadni. Ha tőlem valaki megkérdezi, hogy miért nem akarok teljesen egészséges lelket, annyit felelek, hogy a szenvedés épít ebben az időszakban. Eljön majd az az idő is, amikor már értelmetlen szenvedni bármilyen kis apróságon, de ez a fiatalkor pont arra való, hogy építsük fel önmagunkat egy olyan élethez, amit igazán élni szeretnénk. És ha minden ott van, helyben van, jól van, rendben van, az ember hajlamos elfelejteni gondolkodni önmagán. Csak úszik az árral, és egyszer falnak ütközik, ahonnan már nincs visszaút. Meg lehet így is közelíteni a szenvedést: a szenvedés tulajdonképpen egy önterápia. Ingyenes tréning azoknak, akik fejlődni szeretnének.

Szeress érezni!

Ezt persze senki se értse úgy, hogy azt hirdetem, legyen rossz életünk! Korántsem, én szenvedésem minden percében élveztem az életet. Alapelveim közé tartozik, hogy csak akkor tudjuk igazán értékelni a jót, ha megtapasztaljuk a rosszat, éppen ezért bánom néha, hogy mára egy fal került körém, és nincs a kezemben semmi, amivel lerombolhatnám. A faltól olyan üres lesz az ember, szinte elfelejti, hogy mi az a fájdalom, de mellé azt is, hogy mi az az öröm. Pedig meg kell tanulni örülni egy szép épületnek vagy a csillagos égnek. Egyszer majd nem marad semmi, aminek az ember igazán örülhetne, de akkor csak fel kell tekintenie az égre, és azt mondania, milyen csodálatos ma az este! Ha valaki megtanulja őszintén kimondani ezt, soha többé nem kell félnie a sírásba nyúló éjszakáktól. Akkor már vele lesz az éjszaka és annak minden szépsége, amely majd támogatni fogja egy életen át.

Az én történetemben az emberek szeretnek érezni, csak félnek tőle, hogy bántani fogják őket. A múltban mozognak, de a jelenben élnek, és minden percükben kínozza őket a jövő súlya. Valahol ott állnak a hatalmas semmi közepén, mert mindent a kezükben akartak fogni egyszer, és éppen ezért elvesztek a hatalmas tömeg alatt. De fel lehet állni onnan, ki lehet evickélni ebből, és teljessé lehet tenni az életet.
A képlet egyszerű, de végtelenül nehéz: csak nézz fel az égre, és hidd el, hogy szebb már nem is lehetne! Ha ez sikerül, talán már magadban és a világ többi részében is meglátod az értéket, a falat pedig lassan lebontod, és újra elkezdesz érezni. Az ég pedig folyton ott lesz feletted, várva a pillantásodra, hogy újra meggyőzzön arról, amit Leibniz nevű filozófus is mindig hirdet: ez a világ a létező világok legjobbika.

3 hozzászólás

  • Hozzászólás hivatkozás Leah097 2013. október 21. Írta: Leah097

    ez a cikk eléggé... megfoghatatlan. semmi konkrét dolgot nem ír le, mindig csak utalásokkal találkozunk, hogy az "én sztorimban így meg úgy vannak a dolgok", de nincsenek konkrét példák, konkrét események, történések, így én személy szerint semmit nem tudok kiemelni ebből az egész... szövegkupacól. mintha random szavak egymás mellé lennének dobálva. lehet, hogy valakinek tetszik ez a stílus, sőt, biztosan van ilyen, de számomra nincs annál idegesítőbb dolog, mikor valaki rébuszokban beszél.

  • Hozzászólás hivatkozás Girl 2013. október 21. Írta: Girl

    Én úgy éreztem, hogy ennek a "szövegkupacnak" valami olyasmi a célja, hogy a saját problémáddal azonosítsd, ergo mindenki "a saját életéről olvashat" egy darabkát.
    Bár engem is zavar egy kissé, hogy nincs konkrétan leírva benne semmi

  • Hozzászólás hivatkozás Lori 2013. október 22. Írta: Lori

    Talán ennek az az oka, hogy néha a sorok mögé kell látni :) Aki volt ilyen cipőben, annak nem kell magyarázni, mi mit jelent.

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.